Természetközeli élmények a Radnai havasokban

Két, időben egymáshoz nagyon közeli, de jellegében nagyon eltérő élmény nyomán kívánkozik ki belőlem néhány gondolat, amit megosztanék veletek, természetkedvelőkkel.

Múlt hét végén volt szerencsém önkéntesnek jelentkezni a Radnai Sky Race nevű versenyre. Mivel az idén még nem voltam a Radnaiban – micsoda szörnyűség! –, és tudtam, hogy ilyenkor virágzik a havasszépe, avagy rododendron, gondoltam, milyen jó alkalom, nem hagyom ki. Jó társaság, biztosan jó buli lesz. Bár a futás soha nem állt közel hozzám, de csodálom és tisztelem „futóbolond barátaimat”, tehát útra keltünk. Péntek délután megérkeztünk Borsafüredre, ahol a szállásunk volt. Már akkor kezdett esni az eső. A társaság, tizenhatan, több részletben érkezett meg a szállásra, kivettük a rajtszámokat, majd elmentünk kedvenc Medve panziónkhoz beköszönni és verseny előtti eligazításra.



Szombaton kora reggel, esőben, gyalog indultunk a Lóhavasi vízeséshez, mert oda voltunk beosztva Gáborral és egy kolozsvári sors társunkkal. Mivel gyalog mentünk és nem felvonóval, így lemaradtunk az új információkról, miszerint a rossz idő miatt lerövidítik a versenyt, nem viszik fel a gerincre, és a mi pontunkat nem érintik a versenyzők, így feljebb kell mennünk, ahol több szükség lehet ránk. Telefonjel nem volt, ezért futva jött az egyik szervező, tőle tudtuk meg. Így a kellemes kis helyünkről elindultunk a felsőbb régiókba, gyakorlatilag rohantunk Andi után, aki meg futott a szervező férje után. Mire mi felértünk a Stiol nyereg alá valahova, mert látni semmit sem lehetett a nagy ködben és esőben, már rohantak le az első futók. A legjobb versenyzők kevesebb mint 2 óra alatt teljesítették a 17 kilométeres távot. Az elején még jó mókának tűnt állni és kiabálni az esőben, a semmi közepén és biztatni a versenyzőket. 4-5 óra álldogálás után már elkezdtem sajnálni, hogy nem szeretem a szaladást. A fényes pontokat saját csapatunk versenyzőinek elszaladása és az ismerősök biztatása jelentette, nekik is jólesett egy-egy ismerős hang a nagy fene ködben. Voltak pillanatok, amikor szívesen lementem volna, de végül kitartottunk egymást biztatva. Gábornak szerencséje volt, hogy nem ázott be a bakancsa, úgy mint nekem. Két óra táján elindultunk felfelé Andival, hogy megnézzük vajon nem felejtettek a pályán minket és legnagyobb örömünkre jöttek le fentről a pályazáró szervezők. Rég örültem annyira a „Hai la vale fetelor” kiáltásnak. Lefelé már felvonóval jöttünk, nem is volt kérdés számomra. A nap megkoronázása az lett, hogy mindhárom lány a csapatból dobogós helyezést ért el. Ezúton is gratulálok nekik, hogy kitartottak, a rossz idő ellenére is! A meleg zuhany, a száraz ruha, a tea, étel és ital a szálláson mentett meg minket a megfázástól.



Eltelt két nap és még egy szál virágot sem láttam, búslakodtam magamban és hangosan is. Megsajnáltak a többiek és mivel nem siettünk annyira haza, vasárnap elindultunk a Repedea völgyén fel, János vezetése alatt. Sajnos az idő nem sokat javult, időnként szemerkélt az eső, és vagy tízszer-hússzor át kellett gázolni a patakon, nem a tervezett völgyön jutottunk fel, de sikerült elérni a gerinc közelébe. Megtaláltuk a virágzó rododendronokat is, de sajnos az eső miatt sem illatuk, sem színességük nem érvényesült eléggé. Csúcstámadás nem fért a napba, mert mindenki ábrándozni kezdett a finom estebéden a Gabriela vendéglőben, amit hazaúton meg is ejtettünk. A Radnai kirándulások illendő befejezésének szerves része az ebéd, estebéd a visói Gabriela vendéglőben (volt „Darkness”, old timereknek), ahol mindig finom az étel és kifogástalan a kiszolgálás. Csak ajánlani tudom, aki arra jár nézzen be feltétlenül, egy kis „haslevesre és papanasra”(pacalleves és túrófánk).



Szóval vasárnap este hazaértünk szerencsésen, mindenki elégedett volt. És most jön a reményteli folytatás! Két nap múlva írt Gábor, hogy lenne-e kedvem csatlakozni hozzájuk, mert feleségével, Gabival és Jirji kutyájukkal mennének egy napos Gargaló túrára a Radnaiba. Nem kellet pár perc, hogy igent mondjak, végül is szabadságon vagyok és rododendron nézésből sosem elég. Mi az a négyszáz kilométer autóval és tizenhét-húsz kilométer gyalog… ha az ember szépet akar látni. Július 8-án, reggel 6.30-kor indultunk, 10 órára értünk a Prislop hágóra, ahol az autót hagytuk. Innen kb fél óra múlva indultunk a hegynek, vidáman és lelkesen, hiszen hét ágra sütött a nap. Jirji, a hegyi kutya is nagyon boldog volt, hiszen kedves gazdáival kirándulhatott, bár kora miatt már nem volt olyan virgonc, de azért nagyon élvezte, főleg a pocsolyákban fürdést. Elhaladtunk a Stiol nyereg mellett, ahol pár napja még áztunk és fáztunk, nagyon másképp festett a táj, látszott a Radnai gerinc, kinyílt az egész látótér. Gábor elsorolta, már sokadszor, a látható csúcsokat, és közölte, hogy aki nem tudja az ebédnél, az fizetni fog. Én fizettem.



Lassan emelkedtünk a Stiol tó irányába és kezdett látszani a hegy virága, a havasszépe, eleinte csak foltokban, aztán összefüggő oldalakon rózsaszínűvé varázsolva a hegyoldalakat. Meglepődtünk, mert a tavat valamiért lecsapolták, olyan kicsi volt, mint még soha. Kedvet kaptunk egy kis uzsonnázáshoz, aminek finomsága a tepertő és a kávé volt. Jirji meg élelmesen lopott egy kis sonkát, megérdemelte. A Gargaló nyeregig megcsodálhattunk egy orchidea mezőt, ezért hozta Gábor a fényképezőgépet és a gyapjúsást, volt szép harangvirág és harangrojt is bőven. De a rododendron szőnyeget semmi nem tudta felülírni, még a csúcs elérése sem. Pedig az is nagyon jó érzés, mindig jó érzés felérni egy hegycsúcsra, legyen az bármilyen magas. Elkészült a csúcsfotó, volt egy kis csokievés és a maradék kávé meg víz fogyasztás, majd rohantunk vissza a Gargaló nyeregbe, ahol Gabi és a kutyus vártak minket. A kis pihenő alatt, a friss hegyi levegőn, Jirjinek a hangja is megjött, végre hallottam ugatni. Érdekes volt, hogy egész nap nem ugatott, pedig azelőtt engem és másokat is, mindig, mert nem fecsérelte, hanem spórolta az energiát fontosabb dolgokra, például a gyaloglásra. De ő is felfrissült és lelkesen jött le velünk, lehet érezte, hogy jön a jutalom fürdés a tóban és jött is. A Stiol tóban való megmártózás után, csak Jirji úszott egyet, jött a nap kevésbé kedvelt része, baktatás az úton a Prislopi kolostor felé, ami évről-évre egyre nagyobb. Le is értünk szerencsésen az autóhoz, szárazon, de lassan gyülekeztek hátunk mögött a felhők. Gyors átöltözés és irány a Gabriela vendéglő, ahol már vártak minket. Finom volt minden, a hasleves, a csorba, a túrófánk és a fagyi is, mint mindig.



Este 10-re értünk haza, fáradtan, de sok szép élménnyel és látvánnyal telítve. A nap tanulsága, hogy ha rövidnadrágban kirándultok a hegyen vagy nadrág szoknyában, mint én, akkor jól kenjétek be a lábatokat is, nem csak az arcotokat, nyakatokat és karotokat, mert jól leéghet a lábszár is. Az enyém most javulgat. A természet kárpótol minket, rossz idő után mindig jó idő jön, eső után napsütés. A természet mindig visszavár és megmutatja ezer arcát, soha nem lehet megunni, mert mindig tud mutatni valami szépet, valami újat. Mindig ad. Tiszta levegőt, tiszta érzéseket, egyszerűen nagyszerű dolgokat, gyümölcsöket, gombákat, virágokat, állatokat (apropó, láttunk egy viperát is), találkozást más természetszerető emberekkel, szóval kimeríthetetlen, csalhatatlan és állandó körforgásában megunhatatlan. Cserébe csak annyi a dolgod, hogy tiszteld, alázattal légy iránta és tartsd be a törvényeit. Hát, ezt kaptam én ezalatt a pár nap alatt a Radnai-havasoktól. Köszönöm!

Egy picit bővített idézettel zárom ezt a hosszú beszámolót: „ Egyedül azok a nyugodt, szép pillanatok számítanak az életben, amikor nem akarsz semmit, és a világ csak úgy körülvesz, és csupa egyszerű történik veled, víz cseppen a bőrödre, vagy ártatlannak érzed magad, vagy látsz egy csodálatos rododendron mezőt, és semmi másra nem gondolsz. Ennyi az élet!”